Bécs-Bp-Milano

2013.08.02. Péntek

Wien - Westbahnhof

Nem tudom más hogy van vele, de nekünk nem sok előkészületet sikerült tennünk közelgő két hetes olasz nyaralásunk érdekében.

Az egyetlen ami konkrétan történt, hogy vettük augusztus 3-ra két Budapest-Milánó, augusztus 17-re pedig két Catania-Bécs repjegyet, és őszintén reméltük: a két időpont közötti nyaralás lankás rekettyésének elrendezéséhez nem kell majd kivágnunk egy olasz erdő leghatalmasabb fáját... főleg nem egy heringgel.

Reggel Attila még bement dolgozni, délidőben vett egy háti és egy hálózsákot (addig mindkettőből egy volt), hazahozta, megtömtük a zsákokat és - a terv szerint - indultunk Bécsből Sopronba, majd onnan Budapestre, hiszen reggel 6-kor száll el a gépünk Milánóba. Arra, hogy végül miért késtük le a soproni vonatot, hogy ennek mi köze van egy PIN kódhoz és egy postaláda kulcshoz, illetve, hogy miért nem értem a négyütemű otto motor működési elvét, e helyütt nem térek ki. A lényeg, hogy Bécsből végül egyből Budapestre mentünk. A Keleti pu. és környékének éjszakai romantikája, és az, hogy sok értelme nem lett volna lefeküdni (3 körül indulnunk kellett) amúgy zsákostól bekergetett bennünket a Csiga kávézóba. Jó néhány fröccs és egy isteni finom vacsora után taxit hívtunk, irány a reptér.

Reptéri bivakunkat maga Liszt Ferenc is megirigyelte volna

2013.08.03. Szombat

Pár óra földön fetrengés és két csillió forintos kávé után végre becsekkolhattunk...
...hogy azután a Wizzair Budapest-Milan Malpenza járatán több mint másfél órán át csodálhassuk a stewardessek által kemény valuta ellenében felvonultatott hideg ételek és italok, parfümök, órák, sálak és apróbb gyermekjátékok arzenálját, melyeket mufurc arccal és szünet nélkül kínálgattak nekünk az ülések közötti folyosó félhomályában a folyvást leselejtezésért könyörgő zsúrkocsijaikról. Szóval nem volt olyan jó.

A reptérről kulturált kis vonat segítségével azonnal megrohamoztuk a várost.
Milánó főpályaudvarán Attila vett egy térképet és - miután csomagjainkat egy kisebb vagyonért beadtuk az állomás csomagmegőrzőjébe - egyből nyomulni kezdtünk, pörgést, nyüzsgést, vidám déli utcaképeket remélve. Néhány óra után ezek a boldog és vidám tervek elillantak, átadva a helyét egyfajta egészen sajátságos nagyvárosi túlélőtúrának, melyben kardinális szerepet kapott az élelemért, ivóvízért és toalettért folyó permanens küzdelem. Bátran kijelenthetem, hogy a milánói emberek nem esznek és nem isznak, így adja magát, hogy mosdóba sem kell menniük. Alig láttunk éttermet vagy bárt, amit láttunk az is zárva volt, boltokat, élelmiszer üzleteket pedig egyáltalán nem találtunk sem nyitva sem zárva az első néhány órás csavargás alatt. A milánói scala látványa is csak tovább keserített. Életünket végül a Dómtér mentette meg, ahol pár hideg sör mellett megpihenve átadtuk magunkat a környezet fenségének, a napsütésnek, emberáradatnak, és a ragyákkal telt beteg galambok zombiszerű támadásainak a morzsákért.

Tovább mozdulva bekeveredtünk a helyi "váci utcába", ahol elborított a gyönyörű és drága dolgok dömpingje, de vacsira egy kiflivéget sem lehetett sehol venni. Valószínű látszott rajtunk az elszántság, mert késő délután egy sörözőben végre elárulták, hol van még a városban nyitott Billa. Soha ennyire nem örültünk Billának! Megjegyzem, szerintem a helyiek sem, mert kifordulva az utcára, mintha megvadult bikák között találtuk volna magunkat. Ezer ember, mindenki üvöltött, hadonászott, autók és motorínók cikáztak a villamosok között, a Billa melletti McDonald's-ban a végtelen sorok közt alacsonyan repkedtek a hamburgerek, mindenhol szemét, a WC-ben térdig ért a használt papír, letörve a csap... már csak az Apokalipszis négy lovasa hiányzott.


A Billán belül sem volt sokkal kevésbé izgalmasabb. Zsibongó két szintes üzlet, ami között lift működött, de se be se ki nem nézte senki, mi van nálunk. Ráadásul csak a fenti szinten lehetett kijönni a bolton keresztül, viszont fizetni lent kellett. Tehát a teli pakkunkkal a fizetés után visszalifteztünk a felső szintre és átsétálva a rogyásig megrakott eladótéren kilibbentünk. Ojvé, ha ezt a rendszert előbb ismerem...


Estefelé felmerült a probléma: hol alszunk? Szerettem volna a szabadban ébredni, így meggyőztem Attilát, hogy keressünk valami frankó zöld parkot és verjünk ott tanyát reggelig, a cuccaink még úgyis biztonságban lapulnak a csomagmegőrzőben. Végtelen éjjeli menetelés után találtunk is egy kedves kis szökőkutat, ahova leheveredtünk és tettünk egy próbát. Mintha csak erre vártak volna, a bokrok közül fekete felhőként rontott ránk egy fiatal nőstény szúnyograj. Mivel nem volt máshová menekülni, egy épp záráshoz készülő kiskocsmában kötöttünk ki, ahol - érthető okokból - kénytelenek voltunk inni két grappát.


2013.08.04. Vasárnap (reggel)

Krisztike egy ukránul ordítva telefonáló hölgy társaságában

A hajnalt és a reggelt végül is a vasútállomáson töltöttük, ahol számomra megmagyarázhatatlan okokból csak 6-kor nyitnak a mosdók.
Vicces volt, nézni, ahogy a kisebb-nagyobb dolgaikat az utolsó utáni pillanatokig hősiesen tartogató turisták összeroppannak a még lehúzott rácsok előtt. Attila szemfülesen talált egy 7.28-kor induló vonatot Genovába, amire azonnal jegyet is vettünk. A kijelzőkön 7.25-kor még nem írták melyik vágányról indul ez a vonat. Tudni kell, hogy vasárnap lévén Milánóból rengetegen indultak a tengerhez arra felé, szóval tömeg az volt. Mikor végre 7.26-kor kiírták a vágányszámot, minden ember rohanni kezdett - persze mi is - és egyszerre próbálta betömni a jegyét abba az egy érvényesítő automatába, ami a vágány elejében áll. Érvényesítés nélkül ugyanis nincs a jegyen dátum, csak az úti cél, és a kallerbácsi bizony alaposan megbüntet. Természetesen az automata itt is - mint később kiderült mindenhol Olaszországban - csak a nyíláson belül balra és lassan behelyezett jegyet érvényesíti. Most képzelheted, hogy a 2 perc múlva induló vonatra az egyszerre odaérő kb. 300 ember milyen sikerrel járt. Nekem sikerült - egy pillanatra hozzáérnem egy emberhez, aki látott egy embert, aki érvényesíteni tudta a jegyét...

Érvénytelen jegyeinkkel felszerelkezve végül megtelepedtünk egy négyes helyen.
A másik két helyre a csomagjainkat ültettük, mivel nem fértek fel a fejünk felett erre a célra rendszeresített polcra. A vonat a kiírásnak megfelelő időben semmi jelét nem adta az indulásnak, a nyitott ajtókban a vonaton állva cigizgettek és beszélgettek az emberek, és az sem zavarta őket, hogy az néha megdöccenve elindult, majd tanácstalanul megállt. Végül közel fél óra késéssel és fullra tömött szerelvényekkel elindultunk, és én közben azon gondolkodtam: vajon jó ötlet volt ez az egész olasz kirándulás?

Attila hajnali minimal style képei a milánói vasútállomáson