A vonatút nyugisan telt.
Igaz, mivel a kocsi végében ültünk, a kocsik között átkelő emberek a fülünktől harminc centire tépték és cibálták az igen nehezen nyíló közlekedő ajtó kilincsét, hogy azután jól bevágják. Sebaj, mi képzeletben már bőrünkön éreztük a sós szelet. Genovában egy régi kedves barátnőmnél terveztük megaludni pár éjszakát, aki nagyon várt minket, de a Milánói sokk után muszáj volt azonnal látnunk a tengert, ezért Genova Principe megálló helyett - az amúgy is érvénytelen jegyünkkel - inkább tovább blicceltünk, egészen az első olyan helyig, ahonnan elérhető közelségben éreztük magunkat egy szabad strandhoz. Ez volt "La stazione di Genova Quarto dei Mille".
Ahhh... micsoda váltás!
Lábunk előtt hevert maga a mennyország! Hatalmas sziklák, kristálytiszta tenger, mindez ragyogó napsütésbe csomagolva! A sziklákon teleheveredve napoztak a gyönyörű fiatal - és idős (!) - nők és férfiak a fürdőruhának álcázott apró anyagdarabkáikban. És volt bár! És édesvizes zuhany!! És (guggolós) toalett!!!
Jó pár órát töltöttünk itt. Fehér bőrünk hálásan sistergett a déli napsütésben, a bár teraszán legurítottunk több korsó hideg sört, és megbeszéltük ki, kivel, és mit tenne alkalomadtán az alattunk napozó barna testek némelyikével. Ami a kaját illeti döbbenten tapasztaltuk, hogy a konyhások nem ismerték a vegetáriánus kifejezést (a vegánnal nem is próbálkoztunk). A "vegetariano, senza carne" értelmezésük szerint a kisebb húst jelentette. Héderelésünknek ezen a csodás helyen egy csapat nagyon pénzes és szívemnek nem kedves harmincas vetett véget, akik az esti bulira érkezvén teljesen belakták a teraszt. Nem vártuk meg, még a mojitó koktélhoz ládaszám érkező mentalevél után a drogokkal teli zsákokat is elkezdik becipelni, pakoltunk és buszra pattanva elindultunk a városba.
Genova mindig is liblingem volt.
Igaz, utoljára akkor jártam itt, mikor még terhes voltam a nagyobbik fiammal (aki nemrég lett 18 éves), de a szerelem nem múlt. Igazi tengerparti nagyváros, tele ízekkel, színekkel, kulturális programokkal, műemlékekkel, vidám, szép és jól öltözött emberekkel. Mivel délután értünk be, leginkább a barátnőm -vagyis a Brignole vasútállomás - felé vettük az irányt, de már az addig látottak is meggyőztek róla, hogy az augusztusi hőségtől teljesen megzavarodott Milánó hangulatát itt végképp elfelejthetjük...
2013.08.05. Hétfő
Éljenek a Krisztinák!
Névnapomat - ami egyben szállásadó barátnőm névnapja is - egész napos városnézéssel töltöttük. Kriszta reggel ellátott minket mindenféle térképekkel, illetve jó tanácsokkal, merre menjünk feltétlen, és merre NE. Ez utóbbi volt a sikátornegyed. Attilával amint kiléptünk az ajtón azonnal eldöntöttük, hogy azt mindenképpen megnézzük, még ma. Mielőtt azonban bárminek is neki álltunk volna, elsétáltunk a Via Milano-ra (miért pont Milano?!) és lecsaptunk két jegyre egy négy fős kabinba a Grandi Navi Veloci 7-én este 9-kor induló kompjára. Zsebünkben a jegyekkel nem maradt más hátra, mint egyenest célba venni a sikátornegyedet.
 |
| Jézus és követője bemegy a Tabacchi-ba |
Eleinte olyan volt, mintha Indiában, Afrikában, vagy épp Kínában sétáltunk volna. Széles mosolyunk szabadon szárnyalt a gyökereket rágó és autentikus ruhába bugyolált indiai asszonyok, a csapatosan kószáló fekete fiatalok, vagy épp a kicióccó mütyüröket kínáló boltocskák végtelen sora között. "Ugyan!" - gondoltunk mosollyal, ez is csak egy utca. Azután Attila ösztönös érzékkel lemutatott egy "viale simpatico" felé, ahonnan ripsz-ropsz a legdurvább prostinegyedben találtuk magunkat. Úgy éreztük, ott nem jó ötlet fotózni, így a vizuális megerősítés erről a sikátor részről kimaradt. Viszont találtunk benne egy Motelt, ahol azonnal kivettünk egy szobát és egy órán át - házastársak lévén MI - legálisan űztük az errefelé népszerű ipart:)
Szívesen adóztunk volna a kultúrának.
A város tele volt a Szamuráj és Gésa, illetve egy Kubrick fotóit bemutató kiállítás plakátjaival, de hétfőn annak rendje s módja szerint zárva találtuk a múzeumokat. Egy talpunk alá kéretőző japán kert és számos 500 évnél idősebb épület vigasztaló megtekintése után az egész napos csavargást a Porto Antico di Genova egyik hangulatos teraszán búcsúztattuk. Szerettem volna, ha este a Kriszta is velünk tart és együtt névnapozunk kicsit, de sajnos elkapott a férjétől egy lázas-köhécses megfázást és lemondta a "randit". Az este sok sör és egy tál falatokkal telt finomság eltüntetése közben ereszkedett ránk, és mi joggal gondoltuk: ez a nap is kellemes véget ért.
Ekkor láttunk meg azt, amit addig soha.
Genova tengerpartja hatalmas kikötőkkel bír, melyekben oly sűrűn ringatóznak több emeletes luxus jachtok, akár boldogult dédikém főzelékében a babszemek. De ez! Konkrétan földbe gyökerezett a lábunk. Ki ez, mi ez, és hol focizik?!
Mintha csak az Özönvízre tervezték volna. Egy hatalmas és masszív óceánjáró, mely letisztult formájával egyben egy futurisztikus látványt nyújtó tökéletes művészi alkotás is. Állunkat egy másik turista emelte vissza, majd rá is keresett a neten a hajó nevére és így mindannyian megtudtuk, hogy az Apple-vezér és Pixar társalapító Steve Jobs hajóját bámuljuk épp. Jaaa, kérem. Úgy lehet. A hajó aznap érkezett Genovába. Nem tudom, ki hogy van vele, de ha nekem lenne egy ilyen Vénuszom, én tuti nem halnék meg. Főleg nem rákban. Főleg, mikor a média tele van ugandai meg mexikó szegény asszonyok sikersztoriaival, akik legyőzték ezt a "betegséget".
Ide kapcsolódó teóriámat a rákról illetve a híres és gazdag emberek haláláról nem is fejtegetem tovább, mert a végén még ez a blog is a Facebook oldalaim sorsára kerül.
Hazafelé nehezen tudtunk szabadulni.
Jómagam végül a Vénusz okozta masszív döbbenetem még a helyszínen belefojtottam egy görögdinnyés sorbetbe, majd a szállásunktól nem messze működő éjjel-nappal nyitva tartó zöldségesnél a biztonság kedvéért még kikértünk két szívószállal egybecsomagolt tasakos grappát. Annyi minden vár még ránk a következő napokban... nem ragadhatunk le ilyen apróságoknál, mint Steve Jobs hajója, nem igaz?
2013.08.06. Kedd
Számomra Genovának Nervi a központja.
Noémi, a Krisztával közös jó barátnőnk annak idején errefelé lakott, ezen a környéken sokat barangoltam vele, úgy éreztem mindenképpen viszont kell látnom. És amúgy is gyönyörű ez a környék. Szóval menni kellett és kész. Capito?
Vonattal hatoltunk, ami azért volt vicces mert mikor leszálltunk, nem tudtuk merre induljunk. Nervinek az a része konkrétan egy utcára szűkül be, ami vezet jobbra, balra, illetve lefelé a tengerparti sétányhoz. (Persze felfelé is van valami, de azzal most nem tudtunk foglalkozni.) Megkérdeztünk egy hatvan pluszos vespás öregurat, hogy hol a centro, mire ő: "Itt? Mindenhol!" Persze a mai napig nem derült ki, hol az a központ amire én emlékszem 20 év távlatából, bármennyire kerestük, nem találtuk. (Persze talán felfelé kellett volna a dolgokkal foglalkozni.) Szomorkodni azonban így sem adott okot ez a nap.
Krisztától kaptunk két búvárszemüveget.
Nem tudtuk, a nap folyamán mikor és hol, de hogy fogunk a sziklák között halakat hesszelni, abban biztosak voltunk. Kaptunk tippet mókus etetésre is. Nervi közösségi parkjában szabadon cikáznak a mókusok, és ha hallják a diócsörgetést, állítólag odasettenkednek az emberhez érte. Bár csak mogyoró volt nálunk, sejtettük, hogy ez nem lesz kizáró tényező a mókusetetéshez. De még mielőtt mindennek nekikezdtünk volna, Attilának fürdőnadrágot kellett néznie. Úgy vélte, a mindeddig annak használt leopárdmintás elasztikus alsónadrágja nem elég elegáns már ide. Szerintem fantasztikusan jól állt rajta, de ki vagyok én, hogy ebben döntsek? Még kávézgattam és olvasgattam a helyi napilap "meghalt-rádőlt-kirabolták-felkoncolták" híreit, a férjem eltűnt egy sportbolt bejáratának árnyékot vető napellenzője alatt. Épp a sztárhíreknél tartottam, mikor Attila visszatért egy zöld-sárga-fehér színű TURBO BRASIL feliratú fecskével. Több, mint öt év együttélés után azt kell, hogy mondjam, nem ismerem a férjem...
 |
| Mogyorót eszem, majd a mókus is, illetve életem kockáztatásával de hatolok meglesni Attilát Turbo Brasilban |
Délután átsétáltunk a szomszéd településig.
Helyismereti hiányosságainkat és lelkesedésünket azt hiszem ez jól szemlélteti, tekintve, hogy eszünk ágában nem volt Bogliascot meglátogatni. Igazából addig azt sem tudtuk, hogy létezik. Nervi és Bogliasco határvidékéről nem sokat tudok mondani, hacsak nem azt, hogy augusztus dereka felé igen forró és kihalt, még a buszmegálló árnyéka is szabadságra megy. Miután egy helyi járattal visszakeveredtünk Nervibe, tovább csatangoltunk. Újra és teljesen levett a lábamról ez a része Genovának, egyszerűen varázslatos. A sziesztaidő vége a tengerparti sétányon ért, ahol bambán és boldogan pislogtunk az egyre üresedő Birra Morettis korsóinkra. Késő délután találtunk egy öblöt, ahol hosszan elnyúlt a derékig érő nyugodt tengervíz, a parton idős nénik ültek és beszélgettek, az épületek akár egy negédes olasz szerelmi színdarab díszletei, ablakaikban itt-ott könyökölt egy bácsi, a kávézók és éttermek pedig épp kezdtek magukhoz térni a délutáni sziesztából. Nem volt könnyű befogadni ennyi gyönyörűséget - pláne nem az öböl langyos víztükrén lebegve. Gyomrunk végül elhessegette a romantikát, lassan kedvet kaptunk vacsorázni, és ezt a kedvet ki is elégítettük a Birreria Imbarco teraszán egymás, egy kedves és beszédes olasz üzletember, és néhány gyors dicstelenséggel kiürülő grappás pohár társaságában.
2013.08.07. Szerda
Ha szerda, hát múzeum.
Bár rengeteg figyelmet, kedvességet és tökéletes kiszolgálást kaptunk, Kriszta családjában lassan kezdett mindenki lebetegedni, ezért több szempontból is jobbnak láttuk, ha őszintén gyógyulást kívánva korán reggel elindulunk. Amúgy is kevés időnk maradt, mivel este indult a kompunk Palermóba.
 |
| A hírvivőt, a hajmosót és a kislányokat képeslapon birtokoljuk |
Elsőnek a Gésa és Szamuráj illetve a Kubrick kiállítást céloztuk meg a Palazzo Ducale-ban.
Roppant érdekesnek találtam a 18-19 századi japán fotográfiát összepárosítani a huszadik század egyik legnagyobb rendezőóriásának fotóival, de mivel Olaszországban voltunk, nem csodálkoztam sokáig.
A Gésa és Szamuráj kiállítás egyrészről nagy élmény volt - egy távoli kontinens számomra alig ismert kultúrája megejtő részletességgel - másrészről csalódtam, mivel a vastag, hatalmas faborítású faragott és lakozott fényképalbumok csukottan hevertek az üvegvitrin alatt. Grrr. Ráadásul fotózni sem lehetett.
 |
| A középső hölgyet szintén hazahoztuk képeslap formájában |
A Kubrick kiállítás egyrészről nagy élmény volt - minden kép arcátlan pimaszsággal fekete-fehéren üvöltött a falról - másrészről csalódtam, mivel ülő alkalmatosság híján nem volt honnan megmerülni a fotók atmoszférájában, és nekem hiányzott a zene is, ami Kubrick munkásságában nagy hangsúlyt kapott. Grrr. Ráadásul fotózni sem lehetett.
De imádtam mindkettőt:)
Jöhetett egy pohár bor, kis csavargás, kis ejtőzés és egy kiadós ebéd. Szegényes volt a nyitva tartó éttermek száma, mivel nyakig benne voltunk a szieszta időben. De Attila ismét remekelt. Vele született tehetséggel talált rá az Il Balcone nevű étteremre, ahová belépve azonnal dobtunk egy hátast. Kicsi, vörös-arany, és roppant szerethető enteriőr isteni hagymás rétessel (is) az étlapján. Rendeltünk egy üveg bort, és csak élveztük, ahogy falatról falatra szűnik bennünk az éhség mostanra igen kellemetlen követelődzése.
Egy ilyen ebéd után nincs az az olasz, aki nekiállna megmászni a Porta Soprana-t - mi pedig tiszteljük annak a népnek a szokásait, ahol épp vagyunk - ezért csak egy fél órás szieszta, két ristretto és egy Elvis Presley-vel töltött vidám pillanat után indultunk tovább. A Porta Soprana Genova jelképe, közelében áll Kolumbusz Kristóf háza is - mint az köztudott...
Ideje volt kicuccolni a komphoz.
 |
| Köszi Kriszta!:) |
Az én kedves Kriszta barátnőmnek hála, csodás napokat töltöttünk Genovában, nem győzök hálás lenni neki a kosztért, kvártélyért, gondoskodásért. Nagy öleléssel és - a megfázása miatt kérésére - kis puszival búcsúztunk tőle.A tengerparti üvegépület - ami a kompállomást rejti - helyet ad egy COOP-nak is. De milyennek! Egy kisebb falu is beleférne, és nincs az az étel vagy ital, amit itt nem találni meg. Este lévén kenyér ugyan már nem volt, de 40 euróból így is sikerült bevásárolnom a közel egy napos hajóútra kettőnknek mindent, ami kellhet. Sejthető volt, hogy a komp boltjaiban igen vastagon fognak a ceruzák.
A becsekkolás a vártnál simábban ment.
Nem volt poggyászellenőrzés, vagy ilyenek, csak a jegyet kellett felmutatni, és mehettünk. A tömeget - akár egy birkacsordát - rutinnal kezelte a Grandi Navi Veloci személyzete, és a tíz szintes hajóra lépéstől kezdve néhány percen belül ott álltunk a 6626-os számmal bíró kabinunkban. Bár a kabin négy személyes volt, szerencsére a másik két helyet nem adták el, így tökéletesen belakhattunk minden zeget-zugot. A fedélzetről még látni lehetett Steve Jobs kis ladikját. Nem is bírtam magammal, izgatottan meséltem a mellettem álló olasz arcnak, hogy mit is láthatunk az öbölben odalent. Mivel akkor még nem sokat tudtam az átlag szicíliai emberekről, némileg meghökkentett, hogy nem ismeri sem az Apple, sem a Steve Jobs nevet. Sebaj, elmondtam egy másiknak is. Az sem ismerte. Több próbát nem tettem, inkább vadul fotózni kezdtem, amire volt is időm, mivel több mint fél órás késéssel indultunk Genovából.
Az élet a kompon egész sajátságos.
Leginkább olyan, mintha összezárnák egy hatalmas hotelbe az embereket, akik folyamatosan mind a kijáratot keresik, ami nincs. Éjjel volt csak pár óra a diszkó zárása és a kávézó nyitása között, amikor nyugi volt - Attila ekkor haverkodott össze egy dél-szicíliai sráccal, aki azonnal meghívott minket magához, csak a címét nem adta meg - amúgy a tömeg állandó cirkulálása jellemezte az egész hajót. Külön fedélzet volt a kisállatok sétáltatására, a kutyaugatás egész úton visszhangzott is ezen a fedélzeten az erre a célra kialakított vasketreces folyosó végtelen soraiból. A fedélzeti medence vizét napközben alig lehetett látni, annyi volt benne a gyerek, mi is inkább csak zuhanyoztunk. Alapvetően kellemes út volt, bár a napfelkeltét átaludtuk, és a légkondi az egész belső hajótérben egy háztartási hűtő üzemi hőmérsékletén működött.
 |
| A Supreme tengerjárón éjjel... |
 |
| ...és nappal. |
A hajó ráérősen csusszant be a kikötőbe, a tömeg akár a mérgezett egerek kiáramlott a partra, mi meg csak álltunk és próbáltuk felfogni a nyilvánvalót: megérkeztünk Palermóba!
